Július 12-én délelőtt utolsó útjára kísérték a június 27-én, hajnalban elhunyt Pozsonyi Imre hamvait a fehérvári Csutora-temetőben. A magyar és a székesfehérvári ejtőernyőzés legendás hőse, sokak szeretett példaképe néhány nap múlva, július 18-án lett volna 93 éves.
Pozsonyi Imre egyike volt azoknak, akik 1962. május 5-én rekordugrás teljesítéséért emelkedtek fel, 8070 méteren hagyták el a repülőgépet, hogy másodpercenként 75-80 métert zuhanjanak, és 120 másodperc után nyissanak kupolát. Magassági csúcsbeállítás volt ez, hiszen addig 6270 méter számított a legjobb eredménynek. Tavaly, a máig rekordnak számító ugrás évfordulójának napján az Albatrosz Repülő Egyesület rendezvényén, a legendás csapat egyetlen akkor még élő tagjaként köszöntötték őt, aki azóta már csatlakozott társaihoz, hogy a következő jubileumot már hiányzó nélkül, egy égi hangárban ünnepelhessék meg együtt.
Erről, valamint Imre bácsi életútjának más jelentős állomásairól – amelyek elsősorban Székesfehérvárhoz kötötték – Sipos István nyugállományú repülő ezredes, a Magyar Ejtőernyősök Bajtársi Szövetségének ügyvezető elnöke beszélt, hogy aztán szavaival eljusson a napig, amikor „megtörtént az utolsó felszállás, amit nem követett biztonságos földet érés. Felette örökké kék az ég!”, hangzott el az ejtőernyősök hagyományos búcsúja.
„Hitünk és reményeink szerint Imre bácsi biztonságosan megérkezett az égbe, nem is akárhová, hanem Isten ölelésébe. És oda jó megérkezni!”, mondta Tóth Tamás esperes, aki búcsúztatójában azt a napot is felidézte, amikor a börgöndi repülőtéren, a 40. születésnapján egy tandem ernyő utasaként maga is végrehajtott egy ejtőernyős ugrást. „Meggyőződtem arról, hogy a zuhanás pillanatában megéljük a békét. Imre bácsi ezzel a békével tudott elindulni, mert tudta, hogy hová érkezik”. Az atya felhívta a gyászolók figyelmét arra is, hogy Pozsonyi Imre 70 évet élt együtt boldog házasságban hitvesével. „Talán ez is rekord, az én környezetemben mindenesetre valószínűleg az,” jegyezte meg Tóth Tamás. Majd így folytatta: „Az ejtőernyőzéshez és a házassághoz egyformán kell a bátorság és a ráhagyatkozás. Köszönöm Imre bácsinak, hogy mindig kitartott, mert ez manapság nagyon ritka. Isten a hűséget és a szeretetet nem vonja vissza, és a biztonságos megérkezés pillanatában bizonyosan magához ölelte Imre bácsit azért, ahogyan élt. Köszönöm Imre bácsinak a példát mutató életét, a hűségét, a kitartását, a bátorságát és a szeretetét!”
Az utolsó út végeztével a katolikus pap áldást mondott a sírnál, a temető felett tisztelegve elhúzott az Albatrosz Repülő Egyesület egyik repülőgépe, a pilóta megbillentette a gépmadár szárnyait, majd az ejtőernyős induló dallama mellett helyére került az urna és a kőre borultak a koszorúk. A végső búcsút a Takarodó kürtjele zárta.
Isten áldja Imre bácsit az ő örökké tartó repülésében!
Forrás: FEOL
Pozsonyi Imre életútja
(Sipos Istvánnak, a Magyar Ejtőernyősök Bajtársi Szövetsége ügyvezető elnökének búcsúztatója alapján.)
Pozsonyi Imre első ugrását 1951. március 16-án Taszáron hajtotta végre. Még abban az évben az alakulata Tácra diszlokált, azaz „hazajött”. A 62. önálló ejtőernyős zászlóaljtól 1952 októberi leszerelése után egyből bekapcsolódott az újonnan létrejött fehérvári ejtőernyős klub életébe. Tagjaik 1953 márciusában hajtották végre első ugrásaikat a sóstói repülőtéren.
Az I. ejtőernyős nemzeti bajnokságon – még abban az évben – a dunántúli csapat tagja volt Imre is. Az 1955-ben rendezett nemzeti bajnokságon a 600 méteres célbaugrásban és az 1500 méteres kombinált ugrásban második helyezést ért el. Ezen eredménye alapján meghívták a válogatott keretbe, melynek 1964-ig tagja volt. 1957-ben bemutató ugrást hajtott végre PO-2-es repülőgépből 200 méterről! 1957 augusztusában az 51M peremes magyar ejtőernyő népszerűsítése céljából 10 ugrást hajtott végre Jugoszláviában. Az 1958 júniusában tartott székesfehérvári repülőnapon Pozsonyi Imre és Mészáros József páros ugrást végzett 1500 méterről, ahol 10 másodpercig együtt zuhantak. Az 1959-ben rendezett nemzeti bajnokságon egyéni összetettben bronzérmes lett. Az M7-es autópálya építése miatt 1960-ban megszűnt a sóstói repülőtér, és öt fehérvári oktató, közöttük Imre 3000 méterről búcsúugrást hajtott végre. A klub tagjait a Dunai Vasmű Repülőklub vette át, Imre ott folytatta oktatói és sportpályafutását. Kiemelkedő sportszervezői munkájáért – hisz a fehérvári klub elnöke is volt – és sportsikereiért „Érdemes ejtőernyős” címmel tüntették ki 1960-ban. Egy évvel rá a Sport érdemérem bronz fokozata kitüntetést vehette át.
1961-ben 1000 és 600 méteres célbaugrásban a világrekorder csapat tagja volt.
És eljött a nevezetes 1962-es év, mely a magassági rekordra való felkészülésről és magáról a 8070 méteres rekordról maradt örökre meg az ejtőernyőzés arany oldalain. Imre bácsi erről oly szívesen mesélt és írt, hogy mi csak ámulva hallgattuk. Az, hogy milyen sportteljesítmény volt a rekord, azt az is bizonyítja, hogy azóta is fennáll.
Pozsonyi Imre 1966 októberében fejezte be az ejtőernyős pályafutását, mintegy 800 ugrással, mivel családjáról, gyermekeiről kellett gondoskodnia. Erre maga Imre bácsi később így emlékezett: a gyermekek születése után a feleségem egyre jobban féltett: kijött a repülőtérre a gyerekekkel együtt, Ilonka ült a kifutópálya mellett és kötögetett. Csak addig nézett fel az égre, amíg ki nem nyílt mindenkinek az ernyője, majd kötögetett tovább.
De még így sem szakadt el teljesen az ejtőernyőzéstől, hiszen üzlete az akkori fehérvári ejtőernyőjavító üzem közelében volt. Magyarországon elsőként kapta meg a két gyémántos, aranykoszorús ejtőernyős kitüntetést 1968-ban. Székesfehérvár repülőtörténetét feldolgozó 1999-ben megjelent könyv ejtőernyőzéssel foglalkozó fejezetét Imre bácsi írta.
A magassági rekord 60. évfordulójához közeledve tavaly márciusban kerestem fel Imre bácsit és vázoltam neki az elképzelést, miként tervezzük a méltó megemlékezést. A börgöndi repülőtér új hangárjában május 5-én gyűltünk össze, ahol levetítették a 2016-ban készült „Zuhanás az emlékek közé” című riportfilmet Imre bácsiról, majd a MESZ, MEBSZ, Albatrosz repülőklub, a város képviselői köszöntötték Imre bácsit. A jeles alkalomból Az akkori ipari és technológiai miniszter emléktárggyal és oklevéllel, a Magyar Honvédség parancsnoka emléktárggyal fejezte ki elismerését. A FEOL-on túl más médiumok is beszámoltak a megemlékezésről. Ezzel a sors egy kicsit törlesztette azt az adósságot, melyet a rekordugrás után nem kaptak meg a rekorderek, amikor azzal utasították el a kitüntetési javaslatot, hogy ott volt a repülőgép, és maguknak csak ki kellett ugraniuk.
