2023. június 27-én hajnalban elhunyt a magyar és a székesfehérvári ejtőernyőzés legendás hőse, sokak szeretett példaképe, Pozsonyi Imre. Július 18-án lett volna 93 éves.
Egy éve még sokan találkozhattak vele a börgöndi repülőtéren, ahol repülősök, ejtőernyősök köszöntötték az új hangárban megrendezett ünnepségen. Pozsonyi Imre egyike volt azoknak, akik 1962. május 5-én a Malév egyik Il-14-es gépének fedélzetén rekordugrásért emelkedtek fel a ferihegyi betonról. Aradi András, az ugyancsak fehérvári Bakos István, H. Nagy Imre, Kovács György, Miklós László, Mészáros József, Rónai Mihály és Szabó Pál 8070 méteren ugrott ki a repülőgépből, hogy másodpercenként 75-80 métert zuhanjon, és 120 másodperc után nyisson kupolát. Magassági csúcsbeállításnak számított ez, hiszen addig 6270 méteren volt a rekord.
Tavaly az évforduló napján az Albatrosz Repülő Egyesület rendezvényén, a legendás csapat egyetlen még élő tagjaként köszöntötték őt, aki ma hajnalban csatlakozott társaihoz, hogy a következő jubileumot már hiányzó nélkül, egy égi hangárban ünnepelhessék meg együtt.
Pozsonyi Imre Székesfehérváron született és sok évig a koronázó városban szolgált.
– Én 1930-ban láttam meg a napvilágot, nagyon szerény körülmények közé születtem, de azért szép gyerekkorom volt – mondta a korábban Székesfehérváron állomásozó ejtőernyős zászlóalj egykori katonája az utolsó interjúban a FEOL-nak. – Többnyire a Szőlőhegyen, a Bányató környékén töltöttük a szabadidőt, ott tanultam meg úszni, és ott láttam először az ejtőernyős leventéket, akik a legmagasabb sziklákról ugráltak be a vízbe. Csodáltuk, majd felbátorodtunk és utánoztuk őket. Aztán jött a második világháború és utána a nehézségek. Ipari tanulónak mentem, közben bekapcsolódtam a sportejtőernyőzésbe, majd később katonának jelentkeztem. Taszáron voltak az első felszállások, ezer méterről én is akkor ugrottam először. Jól emlékszem, egy tavaszi hózápor söpört végig a reptéren, s miközben ereszkedtünk, alattunk a napsütésben csillogott a hó… Gyönyörű pillanat volt. Aztán jött a többi. A zászlóalj 1951-ben önálló lett és akkor települtünk át Székesfehérvárra, a táci repülőtérre. Szerencsém volt, hiszen hazakerültem.
Folytatódott a kiképzés, ugrottak fegyverrel, fegyver nélkül, egyedül és szakasz kötelékben, gyakorlatoztak, még vízi átkelést is végrehajtottak a Balatonon. Gyakoroltak még két-három kilométer hosszúságú kötelékekből való ugrást is. Pozsonyi Imre háromszor jött le mentőernyővel, egyszer azután, hogy a nagy kupolája szétszakadt fölötte. De mindannyiszor törés nélkül megúszta a kalandot. Aztán jött a rekordugrás.
– Először barokamra vizsgálaton vettünk részt, abban az adott magasságnak megfelelő nyomást tudtak előállítani. Miután megfeleltünk, meg kellett tervezni és beszerezni a felszerelést, például a készülékeket, amely 10-15 percre biztosította az oxigént – idézte fel Imre bácsi. – Amikor elértük az ugrási magasságot, egymás után, szinte belehasalva a levegőbe hagytuk el a gépet. Nagyszerű volt a látvány, megtörtént a felhőáttörés, 5-6 másodpercig felhőn zuhantunk át, de mindig figyeltük egymást, nehogy összeütközzünk. Aztán 120 másodperc után nyitottuk az ernyőket, ehhez stopperórát és magasságmérőt használtunk. Én a magasságmérőmet még a dunaújvárosi hangármestertől kaptam, egy sérült Ifjúság vitorlázógép műszere volt, belevarrattam egy erős vászontokba. Azon a napon 800-on nyitottam, 450 méteren robbant be a kupola, nyílt ki teljesen az ejtőernyő. Sikeresen, szépen értünk földet Nyíregyházánál.
Teltek az évek, Pozsonyi Imre elsőként kapta meg az aranykoszorús, kétgyémántos ejtőernyős oklevelet. A nagy kalandról egész életében szívesen mesélt, és mindig volt, aki meghallgatta. Mától egy sokkal népesebb hallgatóság előtt beszél majd – ott, ahol sosem ér véget a repülés.
Az ejtőernyősök szeretett hőséről, Pozsonyi Imrétől július 12-én, szerdán 10 órakor veszünk búcsút a székesfehérvári Csutora-temetőben.
