Az ejtõernyõzés története
Az ejtõernyõzés története
Az ejtõernyõs sport viszonylag fiatal, azonban a technika kialakulását követve mégis nagy múltra visszatekintõ története van.
Az 1953-ban kiadott magyar szabvány azt irt a az ejtõernyõrõl, hogy az "egy olyan légellenállást létrehozó szerkezet, mely az esõ test sebességét csökkenti". Nos ez a légellenállást létrehozó szerkezet õse személyek által alkalmazva - régi kínai levéltári okmányok szerint - Kínában 1306-ban Fo-Ki en császár koronázási ünnepségén mutatkozott be elõször. Az ugrók bambusz rudakra feszített borkupolával és kezükre erõsített kötelekkel tornyokból és magas fákról hajtottak végre ugrásokat. A fentiekhez hasonló leírások maradtak fenn Indiából is…
1500-as évek körül Olaszországban Leonardo da Vinci "A madarak repülésének kódexe" címû munkájában már nemcsak vázlatrajzokat készített az ejtõernyõrõl, hanem kifejtette a szerkezet helyes mûködés módját is. Leonardo da Vinci által tervezett ejtõernyõ kupola felülete 62 m2 volt, ami lehetõvé teszi egy ember biztonságos földet érését. A tervének gyakorlati megvalósulása nem ismeretes.
Az 1617. évben Olaszországban kiadásra került a Velencében megtelepedett, magyarországi születésû Fausto Veranzio "Repülõ Ember" címû munkája. Az ejtõernyõ tervét Leonardo da Vincihez azonos módon indokolta. Vázlataiban az ugrás végrehajtásáról gyakorlati példát ábrázol,
Fausto Veranzio után több gyakorlati kísérletet jegyeztek fel az ejtõernyõ alkalmazásba vételét illetõen. A kísérletek viszonylag alacsony magasságból történtek, ahol az esõ test sebessége felgyorsulni nem tudott, következésképpen a kupola felület által stabilizált függõleges esések nem életmentésnek, hanem csupán látványos akrobatikus ugrásoknak feleltek meg. Az ejtõernyõ fejlõdésében jelentõs állomásnak az tekinthetõ, amikor ember olyan magasságból ereszkedett földre, ahonnan leugorva egyébként minden bizonyossággal szörnyethalt volna. Az elsõ ilyen feljegyzés 1767-bol származik.
Egy Vicent Lavini nevû (francia) személy egy bûncselekményért a miolansi erõdítmény tornyába volt elzárva és sejtette, hogy halálra ítélik, ezért elhatározta, hogy megszökik.
Titokban ruhadarabokból és vászonból ejtõernyõt készített, és vele a torony alatt levõ mély patakba ugrott. Az ugrás sikerült, és a halálbüntetést is elkerülte, mert bírái - a bátor és találékony cselekedetére való tekintettel- enyhébb büntetést mértek rá.
Az ejtõernyõ kísérletek Vicent Lavini ugrása után ismét megsokasodtak, és rendszerint tévútra vezettek. Például Foutaine párizsi tanár repülõköpenyt szerkesztett, és 1777-ben Jan Dume halálraítélt gyilkossal kipróbáltatott. Az elítélt repülõ köpenyét légzsákszerû lebernyegekbõl varrták össze, amely az esési sebesség növekedésére szétterült, fékezõ hatást eredményezett, és ezáltal az ugró életben maradt.
A XVIII. században sok bátor kísérletezõ szenzációs ugrása járt sikerrel, de többségében sikertelenül. Az emberiség régi álmát a levegõ meghódítását, tehát az ejtõernyõ már jóval korábban, a repülõ szerkezetek feltalálása elõtt lehetõvé tette. Az ejtõernyõ fejlõdésének további nagy lendületet a léghajózás feltalálása adott. A léghajózás megjelenésével az ejtõernyõ tökéletesítése gyakorlati értelmet kapott: a léghajós veszélyesetén való megmentését.
1777-ben az elsõ léghajó felemelkedése elõtt Joseph Montgolfier, a híres testvérpár egyike végzett ejtõernyõs ugró kísérletet. Majd kortársa Sébastien Lenormand 1783-ban maga építette ejtõernyõ segítségével a 40 m magas montpellieri obszervatórium tetejérõl ugrott le. Az ugrás sikeres volt, de Lenormand valószínûleg belsõ vérzés következtében rövidesen meghalt. S. Lenarmand ejtõernyõjének átmérõje 4,5 méter, kupola magassága 2 m, felületének nagysága pedig 16 m2 volt. A kupola vászon anyagból készült, melyre tömítésként papírt ragasztottak. A kipárnázott faülést 32 kenderzsinórból összesodort tartókötélre függesztette föl. Lenormand nevezte el az ejtõernyõt a nemzetközileg ma is használatos "Parachute"-nak, ami kb. annyit jelent, mint "esés elleni".
A léggömbrõl való ejtõernyõs ugrás a kudarcok ellenére mind közelebb került a megvalósuláshoz. Francois Blanchard, akinek nevéhez fûzõdik, hogy léggömbbel elsõként repülte át a La Manche-csatornát, megszerkesztette az elsõ merevítés nélküli ejtõernyõt. Az ejtõernyõje a léggömb szövetéhez volt hozzáerõsítve, zsinórzata pedig a gondolába volt bevezetve. A zsinórok végei egy nagy hurkot alkottak. Ezt követte Blanchard magára. Az egykori leírások arról nem emlékeznek meg, hogy Blanchard ejtõernyõjét kipróbálta volna.
A XVIII. század vége felé a léggömb felbocsátásának látványa a fizetõ nézõközönség körében már elveszítette vonzerejét, ezért egyszerû ejtõernyõkkel az érdekesség növelésére a léghajósok állatokat dobáltak le, majd sor került az akrobaták ugrásaira.
Az elsõ keret nélküli ejtõernyõ szerkezetet André Jaques Garnerin használta. Garnerin az elsõ ejtõernyõs ugrását megelõzõen, mint osztrák hadifogoly, Buda várában volt elzárva. Az ejtõernyõvel való menekülés, vagyis az ejtõernyõs ugrás gondolata, Lavini nyomán innen származott. Ágynemûkbõl titokban egy kezdetleges ejtõernyõt készített, de szerencsétlenségére, a tervezett szökést megelõzõ éjszaka egy cellatársa megõrült és fellármázta az õrséget. Garnerin leleplezõdött, és az ejtõernyõ készítése miatt majdnem életével fizetett. Garnerin õrzõi elõtt azzal vágta ki magát, hogy csupán unalmában szerkesztett ejtõernyõjével tárgyakat akart ledobálni. Hogy ez nem így volt, azt bizonyítja az 1797. október hó 22-én végrehajtott elsõ ejtõernyõs ugrása.
Garnerin szabad léggömbbõl 700 m magasságból kiugrott, majd erõsen lengõ kupolával sikeresen földet ért. Lalande, a híres csillagász, aki végignézte Garnerin ugrását, olyan ötlettel segítette az ejtõernyõ fejlõdését, hogy javasolta a kupola közepén nyílás alkalmazását a lengés megszüntetésére. Garnerin a tanácsot megfogadta, és ejtõernyõjével több mint hatvan sikeres ugrást végzett.
Garnerin fokozatosan tökéletesedõ ejtõernyõje az utolsó ugrás oknál már megközelítette a mai ejtõernyõk alakját, csupán becsomagolni nem lehetett, mert szabadon függött kifüggesztve a léggömb oldalán.
Garnerin leánya, Elisabeth Garnerin volt az elsõ nõ, aki ejtõernyõvel ugrásokat végrehajtott.
Garnerin ugrását követõ évtizedekben az ejtõernyõt tökéletesítették, azonban mint mentõberendezés mégsem vívott ki magának népszerûséget, mert a léggömb-tervezõk olyan konstrukciókat alkalmaztak, ahol a gázveszteség következtében maga a ballonburkolat alakult át ejtõernyõ-kupolává.
A XIX. században ejtõernyõs ugrást lényegében csak mutatványként végeztek. A számtalan sikeres ugrás a rendszer biztonságát mutatta.
Az egy-két halálos szerencsétlenség a túlzott nyereségvágy, vagy a természet törvényeinek figyelmen kívül hagyása miatt volt. Jellegzetes példa volt erre az angol Robert Cocking katasztrófája. Cockingnak nem volt vagyona, ezért szerzõdést kötött egy londoni étterem tulajdonosaival, hogy az ejtõernyõje elõállítási költségeiért ott, és annyiszor fog ugrást végrehajtani, amennyiszer azok kívánják.
Cocking egy fordított kúp alakú ejtõernyõt szerkesztett. Az ernyõ V-alakú kiképzésével azt a célt akarta elérni, hogy mindenféle oldalirányú lengést kiküszöböljön. Az ejtõernyõ belsejében elhelyezett faváz a levegõ erejének felfogására és a szerkezet összecsukódásának megakadályozására szolgált volna.
Sajnos nem így történt. Cocking 1837. július 24-én Green és Spencer léghajósokkal 1500 m magasra felemelkedett, majd az elkapcsolást követõen néhány méternyi szabadesés után a gyengének bizonyult faváz összecsapódott és Cocking lezuhant.
Az ejtõernyõs akrobaták közül konstrukcionálisan újat Charles Leroux hozott. Ö az ejtõernyõ kupoláját könnyû selyembõl úgy szerkesztette meg, hogy a belépõ élnél egy zsinórt körbe vezetett úgy, hogy annak végei a kezével elérhetõk legyenek.
A kupola belépõnél körbevezetett zsinór meghúzásával a kupola átmérõjének csökkenését eredményezte, és így a zuhanási sebességet önmaga szabályozhatta. Leroux több mint 500 sikeres ejtõernyõs ugrást végzett ejtõernyõjével, de õt is utolérte az akrobaták végzete. Egyik ejtõernyõs ugrása alkalmával a már nyitott ejtõernyõjével az erõs szél egy tengerparti sziklának sodorta, és olyan erõsen oda ütötte, hogy szörnyethalt.
Az ejtõernyõ mentõeszközzé fejlesztését Baldwin angol, Latteman és Kiithe Paulus német léghajósoknak úgy sikerült megoldani, hogy az ejtõernyõt nem nyitott állapotban szerelték fel a ballon oldalára, hanem egy automatikusan nyíló kis csomaggá göngyölték össze.
A XX. század elején az elsõ világháborúban, amikor a léggömböket tüzérségi megfigyelés céljából nagy számban alkalmazták, sok személy életét mentették meg ezek a léggömb ejtõernyõk. A ballon ugrásokból adódó szerencsétlenségek nem konstrukciós hiba miatt, hanem nagyrészt az ejtõernyõ ballonnal való együttes elégésébõl származtak.
A levegõ repülõgépekkel való meghódításának kezdetén az ejtõernyõrõl, mint mentõeszközrõl a pilóták és a konstruktõrök teljesen megfeledkeztek. Az addig ismeretes ejtõernyõk nagy súlya (30-35 kg), valamint a nyitott állapotban való felszerelés az alkalmazás lehetõségét kizárta. Egy olyan ejtõernyõt kellett szerkeszteni, amely az új alkalmazási igényeknek megfelelt.
Az új feltaláló ezúttal Gleb Jevgenyevics Kotyelnyikov orosz ember volt. Kotyelnyikovot egy tragikus szerencsétlenség ösztönözte arra, hogy ejtõernyõt szerkesszen. Szemtanúja volt annak az esetnek, amikor 1910-ben Macijevics pilóta nagy magasságból kiesett a repülõgépébõl és szörnyethalt. A tragédia körülményein gondolkozva támadt az az ötlete, hogy olyan ejtõernyõt kell szerkeszteni, amelyet a pilóta állandóan magán hordhat, és amelyet tetszés szerint, automatikusan és kézi erõvel is kinyithat.
Az automatikus nyitást az ugrás után a repülõgépre erõsített kioldókötél végzi, a kézi nyitást a kioldó fogantyú segítségével - a kívánt magasságban szabadesés közben - a pilóta maga hajtja végre.
Kotyelnyikov elõször modellt szerkesztett. A modellnél az ejtõernyõt egy bábu bádogsisakjában helyezte el, úgy, hogy azt spirálrugóval kiugrathassa onnan. A modellel végzett sikeres kísérletek után szerkesztette meg 1911-ben RK-1. (Ruszkij Kotyelnyikov 1. jelû) ejtõernyõjét, amely lényeges vonásaiban megfelel a mai konstrukcióknak. A kupola sávokból készült, benne átfutó zsinórzattal. A zsinórok végei két tartó hevederben végzõdtek.
A konstrukció lényege, hogy a kupolát egy hátra csatlakoztatható zárt bádogedénybe csomagolták, melynek alján spirálrugók vannak. Ha a pilóta mûködtetni kívánta ejtõernyõjét, egy zsinórt kellett meghúzni, melynek hatására bádogedény fedele kinyílt és az ejtõernyõ-kupolát a rugók az edénybõl kilökték.
Kotyelnyikov, hogy az RK-1. elkészítéséhez szükséges pénzt elõteremtése szabadalmi jogait kénytelen volt egy tõkésnek átengedni.
Az RK-1. minden kísérletnél sikeresen mûködött, de a cári szerveket a kitûnõ mentõszerkezet egyáltalán nem érdekelte, sõt az elsõ világháború kezdetén az orosz légierõ parancsnoka Alexandr Mihajlovics nagyherceg az alábbi véleményét nyilvánította: "Az ejtõernyõ a repülés szempontjából általánosságba véve káros, mert arra csábítja a pilótát, hogy az ellenség részérõl fenyegetõ legcsekélyebb veszély esetén e szerkezet segítségével önmagát megmentse, a repülõgépet viszont a pusztulásnak dobja oda".
Az RK-1. ejtõernyõ alkalmazását Oroszországban az 1. világháború végén az ismétlõdõ követelések nyomán Kotyelnyikov RK-2 típusú ejtõernyõjével oldották meg. Kotyelnyikov 1923-ban már szövetbõl készült tartályt alkalmazott.
Az elsõ világháborúra való készülõdés és a háború alatt több országban párhuzamos kísérletezés folyt, a megfelelõ mentõejtõernyõ kialakítására.
Jelentõs ezek közül az amerikai Irvin ejtõernyõ, amely csak kézi nyitást tett lehetõvé. Ezzel az ejtõernyõvel hajtotta végre az elsõ sikeres ugrását repülõgépbõl Albert Berry pilóta 1912. évben. (Az RK-1.-gyel személy elõször 1915. évben ugrott.)
Heinecke német mérnök 1917. május hó 1-én önmaga próbálta ki szerkezetét, amelynek újszerûsége a kettõs zsákrendszerben volt. Az ejtõernyõ-kupola a belsõzsákban került elhelyezésre. A külsõzsák feladata - melyen a hevederek voltak - belsõzsák védelme lett.
Az elsõ magyar pilóta, aki az Osztrák-Magyar Monarchia hadseregében végzett katonai jellegû repülést 1919 augusztusában az olaszországi Piave fölött a "napokkal, elõbb" rendszeresített Heinecke "ülõpárna" elnevezésû ejtõernyõvel menekült meg az égõ, zuhanó repülõgépébõl és ért szerencsésen földre.
A továbbiakban ejtõernyõs ugrás 1936-ban a Mátyásföldi repülõnapon Kovács repülõ fõhadnagy részérõl volt látható. Majd az elsõ magyar nõi ejtõernyõs, Medveczki Bella ápolónõ, 1937-ben, a Nemzetközi Légi Mentésügyi Bizottság elsõ tanácskozása alkalmával hajtott végre bemutató jellegû ejtõernyõs ugrást.
Az elsõ magyar katonai ejtõernyõs csoport 1938-ban Bertalan Árpád õrnagy parancsnoksága alatt alakult meg Szombathelyen. 1939-ben készült az elsõ magyar ejtõernyõ, melyet Hess Ákos magyar mérnök szerkesztett. A típus "2-es gyakorló ejtõernyõ" elnevezést viselte.
A második világháborút követõen a további ejtõernyõ tökéletesedés és biztonság növelése után az ejtõernyõzés a pilótamentés és a katonai alkalmazáson túlmenõen közkedvelt sporttá vált.
A hazai sportejtõernyõzés alapjainak lerakása 1948. évben az Országos Magyar Repülõ Egyesületben kezdõdött.
Napjainkban az ejtõernyõs sport alapjainak elsajátítását már nem csak a Magyar Honvédelmi Szövetség területi klubjaiban lehet végezni. A versenysport irányítója a Magyar Repülõ Szövetség.
A Nemzetközi Sportejtõernyõzést összefogó és sportszakmailag irányító szerv a FAI (Fédération Aéronautique Internationale).
Az elsõ magyar ejtõernyõs bajnokságot 1953. évben rendezték meg a dunakeszi-i repülõtéren. Az elsõ ejtõernyõs világbajnokság 1951-ben a jugoszláviai Bled repülõtéren került lebonyolításra.