Éppen ma, a börgöndi repülőmajális napján, 2018. május 26-án kilencvenöt esztendeje, hogy egy kisfiú megszületett a jó magyar Alföldön. Csak néhány év telik el, és a szívében egy újabb születés csodája történik meg, amikor örökre elkötelezi magát a nagy szenvedéllyel, amely idővel élethosszig tartó szerelemmé nemesedik Molnár Dániel életében.
„Makón születtem 1923. május 26-án: alacsony, amolyan kun-magyar kölyök voltam. A nagyapám tanyáján mindenkinek dolgoznia kellett, száz libát, kacsát őriztem kinn a szikesen. Onnan láttam életem csodáját. Egy repülőgépet, ami a kék égre egy cipőpaszta reklámját rajzolta ki füstölővel. Az alkonyat homályában még láttam leszállni a gépet úgy hat kilométerre tőlünk. Nem aludtam egész éjjel, s kora reggel, miután kihajtottam a szárnyasokat, órákat gyalogoltam, míg megláttam, amit kerestem. Ott volt a gép, leponyvázva. A pilóta észrevett, s odajött. Hát, te miféle szerzet vagy?, kérdezte. Ahogy voltam, klottgatyában, mezítláb kihúztam magam, s bemutatkoztam, mire ő tenyerét belecsapta az enyémbe, és azt mondta: Én pedig a Kaszala Károly bácsi vagyok.”
Molnár Dániel később megtudta, hogy egy első világháborús, kilenc légi győzelmes ász pilótával találkozott, aki a háború után kétszer is műrepülő világbajnoki címet szerzett. Aztán a fiú, aki életét a repülés álmának szentelte, férfivá cseperedett. Benne voltunk a második világháborúban, 1944-et írtunk, erőltetett menetben folyt Algyőn a kiképzés.
„Három hónap alatt mindenki megtanult repülni, sőt, műrepülni, még a botkezűek is. Nekem elég jól ment minden, s mindig fegyelmezett voltam, de egy ízben elszaladt velem a ló. Az utolsó feladat egy 1500-2000 méter közötti magasságból végrehajtott, három pördületes dugóhúzó volt, majd iskolakör és földet érés. Végig repültem az összes feladatot, mindent, ahogy a nagykönyvben meg van írva, s büszke voltam, hogy ilyen szépen repülök. Elkezdtem a dugóhúzót, számoltam a pördületeket: egy, kettő, három… Na, csak még egyet… És még egyet. Az ötödik után már láttam, egy kicsit elszámoltam magam, túl alacsonyan vagyok. Megállítottam a Bückert a forgásban, s kezdtem emelni az orrát, de ilyenkor, bár a kormányszervek működnek, a gép késve reagál. A magasságvesztés, ami ahhoz kellett, hogy újra egyenesbe hozzam a repülőt, éppen elég volt arra, hogy eltűnjek az engem figyelők szeme elől. Elvesztem a Tisza-parti nyárfák mögött. Nekem ez nem tűnt annyira vészesnek, ám ahogy később elmesélték, a földön Takács Pali bátyám, a felügyelőm elfordult, befogta a fülét, s csak annyit mondott a körülötte kővé meredve álló társaimnak: Szóljanak, ha becsapódott.”
December 20-án már Szentkirályszabadján voltak, az oda telepített kassai repülőakadémiára szólították a Horthy-alap által felkészített háromszázötven növendéket. Ott folytatódott tovább a kiképzés, ám mire véget ért, az orosz már az országot dúlta.
„A mi csoportunkat hamarosan Németországba vezényelték, bár akkor nem tudtuk, miért. Bennem ötven év múlva tudatosult: a Messerschmitt-262-esre, az első sugárhajtású gépre akartak átképezni.”
Ez azonban már nem történhetett meg. A szovjet-orosz hadseregek elérték Berlint, s Molnár Dániel egysége a körbezárt területen ragadt. Sokak az utolsó pillanatban még átcsúsztak a gyűrűn, s az Elbán keresztül Potsdam felé menekültek. Ők voltak a szerencsések, mert amerikaiak fogták el őket. Azonban Dani bácsi negyvened magával orosz hadifogságba esett, és a mai Szudéta-vidékre, egy táborba hajtották. Ötvenhatezer szerencsétlennel megosztva sorsát, hat hónapig tartották fogva. Végül a 72-ről 48 kilóra lefogyva, 1945. szeptember 4-én szabadult, Szegeden.
„Egy atyai jó barátom először azt tanácsolta, disszidáljak. Nem tettem. Azért vergődtem haza a hadifogságból, hogy eltartsam özvegy édesanyámat, hát miként szökhettem volna külföldre? És egyébként sem bírtam volna elviselni a honvágyat egy percig sem. Döntöttem, itthon maradok, bármi történjék is.”
Végül ugyanaz a jó barát – aki korábban a magyar királyi honvédség tisztje volt, 1945-ben pedig rendőr százados lett – adott egy újabb tanácsot.
„Tudta, hogy repülni szeretnék, s azt mondta, jelentkezzek a belügyminisztérium kötelékébe, onnan talán sikerül átkerülnöm az új légierőhöz. Ám amikor meglátták az elvtársak, hogy Horthy-féle kiképzést kaptam, rögtön hazaáruló lettem. Felajánlották, lépjek be a pártba, mire megkérdeztem: Mégis, melyik pártba…? Erre már verte az asztalt az elvtárs, én meg felpattantam, mint a jancsiszeg, s azt mondtam: Ész nélkül lehet, de ésszel soha. Ezzel el is vágtam magam a repüléstől majdnem egy életre. Negyven évig repülőgép közelébe sem engedtek.”
Molnár Dániel 1948-ban került Székesfehérvárra, mint közlekedési baleseti helyszínelő, aztán 1951 őszén megnősült. Egy idő után mégis eljött az ideje annak, hogy a félbeszakadt álom folytatódjék.
„Mivel akkor még a rendszerváltás előtti időket éltük, ez sem volt egyszerű, de a régi hangármesterünknek sikerült elérnie, hogy a már ártalmatlan veteránok visszaszállhassanak a fészkükre: 1984-ben ülhettem újra repülőbe. A szegedi reptéren egy Zlinbe csatolhattam be magam, s a pilóta nyomban át is engedte a botkormányt, ahogy felszálltunk. Mondhatom: akkorát üvöltöttem örömömben, mint az első egyedül repülők.”
A székesfehérvári Albatrosz Repülő Egyesület Öreg Sasok szakosztályának 1999-ben lett tagja: végre minden szempontból hazatalált.
„Izmusoktól, politikai irányváltásoktól megmentett engem a sors. Pártonkívüli, védtelen, minden ármánnyal szembenéző magyarként, megszámlálhatatlan sorstársammal együtt hitemet, vallásomat sohasem megtagadva nézhetek vissza múltam minden percére. Nagyszerű családom, gyermekeim, vejeim, unokáim – sőt, most már dédunokáim is – életvitelükkel bizonyítják, hogy jó iránymutatást kaptak. Ők engem mindenért kárpótolnak.”
Tihanyi Tamás
