Az Albatrosz Repülő Egyesület sokak örömére 22. alkalommal rendezte meg szeptember 10-én, vasárnap a börgöndi légikikötőben hagyományos légiparádéját.
Hagyománytisztelet és szórakozás: talán e két szóval lehet a legkifejezőbben összefoglalni azt a napot, amely az idei szeptember talán legutolsó és legszebb igazán nyárutós napján köszöntötte mindazon ezreket, akik ellátogattak a megyeszékhely határában elfekvő leszállópályára, az immár legendásnak mondható légikikötőbe.
Ám előbb a címet kell megmagyaráznom – de talán repülős körökben nem is annyira mindenkinek. Joseph Heller legendás könyvét, A 22-es csapdáját bizonyosan a legtöbb repülős generáció tagjai olvasták: mint ahogyan a többi második világháborús ide vágó orosz, német, amerikai és természetesen magyar irodalmat is. Yossarian bombázótiszt sorsának és eszmei ellenállásának legendája ismert fogalom a hazai légikikötőkben, hiszen háborúellenes jelkép lett a kötet. Amikor megérkeztem a 100. jubileumi nemzetközi légiparádét egy évvel követő eseményre, elég gyorsan tudatosult bennem, hogy immár nem kevesebb, mint 22. alkalommal tesz erején felülit egy maroknyi megszállott repülős csapat Székesfehérváron. És persze rájöttem arra is, írásomnak csak ez lehet a címe: a 22-es csodája.
Mert csoda az, ami Börgöndön a korábbi rendkívüli állapotok ellenére is megvalósult. Csoda, hogy egyáltalán van itt repülőtér: nem pedig ipari park, lakópark, legelő, vagy éppen egy mező, ahol birkanyáj téblábol a kókadt fűcsomók között. Azt tudtuk, hogy nem lehet – mert nem is kell – megismételni azt, amit a repülőegyesület és a város tavaly a 100. évfordulóra produkált, de akkor mit lehet tenni mégis? Lehet valamit?
Lehetett, természetesen.
Miközben a programok egymást követték a földön és az égen, ismét sokan találkoztak egymással olyanok, akik egész évben nem látják egymást: leszámítva a börgöndi repülőnapot. És miközben fiatalok és idősebbek ismerték fel egymásban a repülés (és egymás egykori) szerelmesét, felettük elzúgott a Li 2-es, az egyetlen működő ilyen típusú példány az egész világon, amely igazi filmsztár lett ennek okán a nemzetközi filmvilágban. Láttuk dolga után szaladni Józsa Dávidot, a világbajnok vitorlázó műrepülőt (aki minden alkalommal kikéri magának, hogy írásomban világbajnoknak nyilvánítsam), aztán nagyjából összegyűltünk a színpad előtt, hogy meghallgassuk az esemény hivatalos szónokait. Akik már évek óta nem politikusként, sokkal inkább barátként jelennek meg a börgöndi repülős eseményeken. És eljött Farkas Bertalan is, máig egyetlen űrhajósunk: és ne fogadjunk nagy pénzben arra, hogy lesz mostanában második.
„Az ember ősi vágya volt a repülés, amely azonban csak az elmúlt száz évben vált igazi lehetőséggé: azonban ebből a száz esztendőből Székesfehérvár igencsak kivette a részét, elsősorban és sorsunk okán a katonai repülés területén”, emlékeztetett Vargha Tamás, a honvédelmi miniszter helyettese, aki sokat tett azért, hogy tavaly még a honi légierő ásza, a svéd Gripen is felszántotta a székesfehérvári eget. Cser-Palkovics András polgármester a tőle megszokott, ám tiszteletre méltó vesszőparipáján lovagolt: azt mondta, a hagyománytisztelet továbbra is nagyon fontos Székesfehérváron, hiszen „ha nem tiszteljük elődeink teljesítményét, nincs mit várnunk a jövőtől”.
Az Albatrosz Repülő Egyesület nevében Szilády Dezső elnök és Viza Attila önkormányzati képviselő a tavalyi emlékévre is emlékeztetve szögezték le: a cél továbbra is az, hogy még a 22. repülőnapon is legyen ok és lehetőség a megújulásra.
És volt. Minderre a Nemere-projekt beindítása jelentett rendkívüli alkalmat. Ahhoz, hogy az esemény kellő hangsúlyt kapjon, külön sátrat építettek, ahová még Rotter Lajos egykori íróasztalát és karosszékét is sikerült a család segítségével beállítani.
A Nemere-projektről minap lapunkban már részletesen beszámoltunk. De azért a lényeg: rövidesen Ungár László vezetésével a Magyar Régi Vitorlázórepülők Klubjának tagjai újra felépítik a Nemerét, azt a Székesfehérváron megszületett legendás vitorlázó repülőgépet, amely a berlini olimpián hozott dicsőséget hazánknak. A szerkezet 2019-re készülhet el, a munkálatok máris megkezdődtek. Cser-Palkovics András ez alkalommal ismét mondott néhány igen fontos mondatot: egyrészt leszögezte, hogy mivel a megyeszékhelynek szerepe volt a Nemere megszületésében, felelőssége van annak újjászületésében is. Mindennek alátámasztására abban bízik, hogy a város közgyűlése a projektet támogató döntést hoz szeptemberben.
Mivel a Nemere-projekt nem csupán a repülőegyesület és a repülés barátainak ügye, hanem sokkal inkább a tágabb közösségé is, támogatói jegyeket bocsátottak ki 2 ezer forintos értékben, hogy mindazok, akik a legendás vitorlázó újjáépítésében ilyen formában részt kívánnak venni, megtehessék azt.
Az elsők között tette ezt meg a városvezető, majd a miniszterhelyettes, majd őket egy igazi repülős legenda követte, olyan, akiből már nincsen sok: ő a még élő, második legöregebb az egykori pumások közül. Frankó Endre vadászpilóta volt a második világháborúban a legendás Puma vadászrepülő ezredben, egyike azoknak, akik német Messerschmidt gépekkel védték a magyar légterek a berepülő angolszász terrorbombázók elől. Aztán a háború után megtervezte a budapesti Libegőt, majd Indiában is hasonló drótkötélpályákat. Utazott elefánton, együtt repült a géptervező Rubik Ernővel.
A Nemere-sztori így tehát elkezdődött – vagy talán helyesebb úgy fogalmaznunk, hogy folytatódik. Mint ahogyan a 22. után bizonyosan lesz 23. börgöndi repülőnap is. A tegnapi pedig nem a 22-es csapdájaként, sokkal inkább a 22-es csodájaként marad meg a fehérváriak és a városba látogatók emlékezetében. Egy talán idei utolsó, szépen szomorú nyárutón született napon, légcsavarszélben, a repülős csizmák és dzsekik bőrszagában, az ejtőernyősök állandó csipkelődős viccelődésében, kerozinszagban, felreppenő szoknyaszegélyek játékában, újra felismert barátságokban.
Egy gondolatban, amely tettre hív, mert életre született.
Tihanyi Tamás